07-04-26
Naail Somnis Calendil
She' here Zade, a szépséges sötételf nőstény pedig belekezdett ezerkettedik meséjébe...
A skorpió és a kutya
Egyszer volt, hol nem volt,
Hol pacsirta mézes hangja szólt:
A Lángoló sivatag szélén,
'Révhez közelebbi végén
Kis patak folyt, habot vetett,
A tenger felé törekedett.
Partja mellett skorpió jő,
Nézi hogy juthatna át ő?
De mivel kicsi, s a patak árad
Mire átér holtra fárad.
Törte fejét, rótt köröket.
Ím itt vagyok, mivé legyek?
Víg ugatás tör meg csendet,
Szomjas kutya erre csörtet.
Régen ivott utoljára,
Kitikkadt a szegény pára.
Skorpió szeme felcsillan most,
Kérve kéri a kis borzost
Ugyan vinné át a vízen,
Más lehetség sehogy sincsen.
Tiltakozik ám a kutya:
Nem vastag az irha, bunda!
Ha a skorpió csíp szörnyet pusztul,
Éles foga fűbe csorbul.
Győzködi a mérges pára:
Az ő halála saját kára,
Mivelhogy nem tud jól úszni
Így fogna ő vízbefúlni.
"Csípni téged nem érdekem
A vízbe fúlást nem élvezem.
Ne félj hát átvinni engem,
Nem csíplek meg, megígérem."
A kutya hallgat az okos szóra
Nincs is oka panasz- szóra.
Ám hol a víz a leg-legmélyebb,
Apró fullánk belémélyed.
Felnyüszít a szegény pára,
S fájdalmasan fordul hátra:
"Megőrültél, megígérted!
Vesztünket íme elérted.
Mérged megöl, s te vízbe fúlsz
Mi ütött beléd, hogy mégis megszúrsz?"
"Ne haragudj rám, szörnyen restellem,
Önhibámból a vizet nyeldelem.
Nem akartam én, vágyam sem volt ilyen
Nem tehetek róla, ilyen természetem."
Koloran Koden
Egyszer volt hol nem volt, talán meg Vörösdombon is túl vígan éldegélt egy kis falu, amit csak emberek laktak.Békés nép volt, nem ártottak senkinek és semminek.Nappal földjeiken dolgoztak, éjszakánként a fogadóban mulatott a falu apraja-nagyja.Egyszer egy ork csecsemőt találtak az egyik szántóföld közepén.Tiszta vérű, nagy gyermek volt.Tipikus ork.A falu emberi tudták, hogy rosszat cselekednének ha ott hagynák meghalni, ezért befogadták és felnevelték.Nem harcra tanították, inkább a földművelés szépségeire és annak tudományára.Az ork gyermek tizedik nyarában járhatott mikor azt a feladatot kapta, hogy vigyázza a falu nyáját.Egy worg tartott vele, amit a falubeliek szelidítettek meg.Minden jól ment az első nap akárcsak az elkövetkezendőkben, de az ork gyermek unatkozni kezdett.Mit tegyen hiszen a worggal nem tudott játszani mivel csak a nyáj őrzősére volt kiképezve és vadsága miatt játszani nem lehetett vele.Úgy döntött a bárányokkal fog játszani.Neki is indult.Futott, ahogy bírt, hogy jól megkergesse a nyájat.Ahogy az állatok észrevették futottak is ahogy csak bírtak.Az egész rétet rohanó bárányok lepték el.Minden bokor alján, minden fa tövében volt egy birka.Nagyon megszeppent az ork.Se birka, se nyáj, se semmi.Tudta, hogyha a teljes nyáj nélkül tér vissza megdorgálják ezért összeszedett annyi birkát amennyit tudott majd visszaindult a faluba.Amint beért elkezdett rémesen sírva mesélni.*
-Az...az...az....
*Szipogva, sírva dadogta szavait.*
-A worg megevett egy-két bárányt és nem tudtam mit csinálni.
*Az emberek tudták, hogy a worg nem tehette.Pofája olyan tiszta volt mintha most mosták volna.Ha valóban a worg tette volna tiszta vér lett volna a bundája.Nem szidták le a fiút mert úgy gondolták, hogy csak most az egyszer történt ez és máskor nem tesz ilyet.De ugyan ezt tette minden nap és mindig a worgot hibáztatta.Úgy döntöttek a lehordás helyett inkább megleckéztetik a fiút.Az egyik nap nem akkor küldték el a nyájjal mikor még az égen feküdt a Nap hanem éjszaka.A worgot viszont most nem küldték ki vele és az ork gyermek az éjszaka sötétjében nem látta, hogy jön e az állat vagy sem.Ugyan azt tette, amit eddig és mikor visszatért ugyan azt a történetet mesélte el.A falu lakói akkor elővezették a worgot és a gyermek szégyenében a föld alá süllyedt.Ahelyett, hogy elnézést kért volna csak futott, amíg a lába bírta.Amúgy sem szerette a falu lakóit, hát elindult keresni magának más otthont.Az emberek ezután csak megrázták fejüket és visszatértek, hogy nyugodtan pihenhessenek tovább.Itt a vége fuss el véle. :))
Tanulság : A hazug orkot hamarabb utol érik mint a sánta worgot.
Avagy : Ha hazudsz mindig legyen jó alibid. :)
Nanette
Felragyogott az ezerkettedik éj is, csillagokkal teliszórt bársony égbolt simult Sahriár király csudálatos palotája fölé, de az uralkodó nem volt boldog, még nem ... Egyvalaki hányzott hozzá, She' here Zade, a szépséges - sötételf - leányzó, ki történeteivel minden este vidámságot csempészett a máskülönben komor felséges arcra.
- Hol késik már ... ??!!?
Morrant a király az ajtónálló őrök felé, akik tanácstalan arccal nézegettek egymásra, s rázták meg a fejüket.
- Ha nem lesz itt She' here Zade egy fertályórán belül felséges színem előtt ...
Mondta Sahriár a Király Szájának, mert ekkora hatalmas nagy uralkodó nem beszél az egyszerű alattvalókhoz közvetlenül.
- ... akkor előbben azok fejét messe le hóhérom, akik mostan szemem elé kerülnek, aztán pedig majd sort kerítünk a palota többi lakójára is!
Éppen itt tartott, amikor misztikus zene csendült fel a hatalmas fogadóterem távoli sarkában, s egy teljesen lefátyolozott alak libegett be, a különleges selymeken és tüllökön megcsillant a fáklyák rőtvörös fénye.
A karcsú alak akár a folyóparti nádszál, hajladozott, tekergett, forgott s bájolt, minden egyes mozdulatával. Ha ez nem lett volna elegendő, a zene egyre gyorsuló ütemére Sahriár felé lépkedtében hullajtotta a nemes márványpadlóra a testét takaró könnyű anyagokat, mígnem az utolsó taktusra lehullott az utolsó fátyol is, s csupa drágakőből fűzött ragyogó ruhájában ott állott maga She' here Zade, telt ajkain bűbájos mosollyal, vékony, hosszú ujjai közt egy orchideával.
- Ezt neked hoztam, fényességes száhib, mert palotádnak már minden éke megvan, úgy gondoltam hát, hogy elkélne ide egy ilyen szép és szerény virág, mint az orchidea ... főképpen, ha megtisztelsz, s meghallgatod történetét.
Nyújtotta tiszteletteljes meghajlással a virágot Sahriár felé, aki meglepettségében szólani is elfelejtett. Ilyen még nem történt, hogy valaki ekkora felségsértést követett volna el, de a szépséges nőalak továbbra is érintetlenül állott az uralkodó előtt, aki várta a mesét.
Nem is hiába.
She' here Zade biccentett, majd könnyű lépteivel a földre hintett párnák egyikéhez sietett, s kényelmesen elhelyezkedett rajta, ujjai a puha, bársonyos virágszirmokat kényeztették.
- A mai mesém egy leányról fog szólani, Orchidea volt az ő neve, s szépsége párját ritkította az egész ismert világegyetemben. Sok deli legény volt, kik őt feleségül akarták, de mindőjük közt volt eme távoli ország Napistene, ki mindenáron trónusára akarta emelni a nem mindennapi szépségű Orchideát.
Egy éjen sasmadár alakját öltötte magára, s leszállott a magas Lótuszvirág hegyen lévő palotája biztonságából, hogy megkisértse a szépséget.
Orchidea aludt éppen, lenge hófehér hálóingje sejtelmesen takarta ingerlő domborulatait. Már erre a látványra is fölizzott a Napisten szeme.
~ Nem! Nem engedhetem, hogy ez a szépséges gyönyörűség másé legyen!
De a Jóslat szerint, mi elevenen élt ebben a népben, istenség nem érinthetett halandó leányt, s emez sem emelhette tekintetét az örökéltű nagyokra, mert akkor hamuvá, s porrá omlott volna gyönge, perc-életű teste. Azonban ez sem gátolta a minden percben szerelmesebb Napistent, úgy vélte, alakváltóként is megadhatja szerelmesének a boldogságot. Kiterjeszette szárnyait, s megsuhintotta lágyan a levegőt, hogy friss fuvallatával fölébressze a leányt, halhatatlan isteni csókjával. Kinyitotta szép szemét Orchidea, s pontosan belepillantott a sasmadár smaragdszín tekintetébe, egyszerre dobbant a szívük, s tudta: elveszett immár örökre.
- Édes kis madaram! Jöjj közelebb, hadd ádok néked vizet, s magvakat, biztosan megpihenni jöttél az ablakomba!
Hívta a leány édes szóval a Napistent, ki kezesen reppent a feléje tartott kézre, s törleszkedett a sima, bársonyos leánybőrhöz. Orchidea pediglen megitatta a madarat, megetette, babusgatta, s könnyes szemmel intett búcsút, mikoron fölvirradott a hajnal.
De nem kellett sokáig szomorkodnia, a Napisten másnap kicsiny katicabogár képében látogatta meg a leányt, apró szárnyai incselkedőn simították végig Orchidea alabástrom bőrét, ott, hol nem fedte azt a könnyű, nyári ruha. És így ment ez, nap nap után, Mindenkor más és más állat alakját vette föl a szerelmes istenség, s ahogyan ő is, a leány is egyre, egyre mélyebbre hullott a bűvölet útvesztőjében. Azt már tudta, hogy nem mindennapi kérőre tett szert, s egyszer, mikoron Napisten egy pompás unikornis alakjában, hátán féltő óvatossággal vitte kedvesét messze, oly tájakra, miket emberi szem még nem láthatott, így suttogott néki a buja Orchidea.
- Édes egyetlenem, mutasd meg egyszer orcádat nékem, hadd szerethesselek valós mivoltodban is, hacsak egyetlen pillanatra is, kérlek, kérlek!
De a paripa csak a fejét rázta, hullámzott bársonyos sörénye: nem, nem lehet aztat, hiszen akkor elveszíti a leányt, örökre. De nem adta föl a fehérnép ilyen könnyen, egyre-egyre csak kérlelte isteni kedvesét, mígnem egy éjszaka, mi ugyanolyan volt, mint az a legelső, megjelent maga a Napisten, vakító fényességben, a jól ismert ablakpárkányon. Fölriadt a szép Orchidea, s mézarany szemeit utoljára szerelmesére vetette, cseresznye ajkait egy sóhaj hagyta el, majd hamu s por lett menten, ahogyan az meg vagyon írva.
Az istenség pedig, végtelen szomorúságában könnyeit ezerfele szórva tért vissza Lótuszvirág hegyi palotájába, s ezért van az, hogy mikor a nyári napéjegyenlőség ideje eljő, fényes csillagok szikráznak által az égbolton. A Napisten könnyei azok, melyek siratják az elvesztett szerelmet, s a szép Orchideát, ki sajnos olyanforma volt, mint a legtöbb nő: nem elégedett meg azzal, mit a Sors néki juttatott, hanem többet akart, s nem számolt telhetetlensége következményeivel.
S felemelkedett a szép She' here Zade, meghajolt az uralkodó előtt, szemhéját lesütve, s kecsesen Sahriár ölébe fektette az orchidea virágot. Így mondotta el a nagy uralkodónak, hogy bár tudja, méltó társa sosem lehet, ő megbecsüli azt, amit kapott, s boldogan ád érte hálát az Isteneknek, majd könnyeden s nesztelenül hagyta el a termet, ahogyan érkezett. De nem örökre...
Arthos Inlorden
Véget ért az ezredik, majd az azt követő, ezer-egyedik éjjel is... Sahriár király pedig, ki szép lassan beleszerelmesedett She' here Zadeba, még nem unta a meséket. Szerette hallgatni a nő hangján előadott misztikus, okító történeteket, s most, ezen az érzékborzongató tavaszi éjen újfent maga mellé ültette a nőt.*
-She' here Zade... Mesélj nekem! *-kérte halkan, mire a nő bólintott.*
*Hol volt, hol nem volt, talán még azon a bizonyos Ócé tengeren is túl, meg az Üveghegyen is túl, ahol az alkoholista ül, volt egyszer egy legény. A legény gondolt egyet, s útnak eredt, útnak a szülői háztól, a kis falucskából. Persze, a legény magánakvaló volt, el sem köszönt szüleitől, testvéritől. Hanem csak ment, ment; lábán kopott bakancsa, hátán kopott köpönyege, kezében régi lantja. Ahogy így bandukol, feltűnik előtte egy széltében-hosszában több járnapnyi, magas fal. Amint közelebb ér, megsejtette ám, hogy odabenn, a falak mögött egy város van. Mivel már régóta mendegélt így, megéhezett, megfáradt; hát betért a városba. Mivel falusi gyermek volt ő, még sosem járt városban, ígyhát csodaként élte meg az ott élők nyüzsgését, a házak kinézetét. Ahogyan sétált a városban, elkeveredett a belső részére, s ott megpislantott egy forgalmas kocsmát. Mivel egyre jobban érezte éhét, lépteit a kocsma felé igazította, s ujjaival erszénye felé nyúlt. Szinte már érezte szájában a sült ízét... Csakhogy ujjai az erszényének hűlt helyét tapintották. Mikoron elindult otthonról, csupán lantját kapta hóna alá, pénzecskéjét nem. Ekkor a hangszerre pislantott.*
-Na, érted sem adnának egy likas invictust sem... *-sóhajtott a fiú, majd a kocsmába lépett. A benn ülők nagyban ettek-ittak-tivornyáztak, ügyet sem vetettek az éhes fiúra. Azonban az egyikük, egy fiatal férfiú, -valami Bohém lehetett- észrevette a mi hősünket. Odahívta asztalához, leültette.*
-No, fiú *-szólt-* ha eljátszol nekem egy dalt, megvendégellek! De szép legyen ám!
*Erre az egyszeri legény bólintott, felállt, ujjai közé kapta lantját, s arcán széles mosollyal, villogó szemmel énekelni kezdett.*
-Szép Jamulet ruhátlanul ropja a táncot,
Ha jól figyelsz, sokmindent látsz ott!
Angyal arc, gömböly vállak, telt keblek,
Széles csípő, formás fenék, minden mi kellhet!
Szép Jamulet ruhátlanul ropja a táncot,
Nyakában sosem hord láncot,
Ujján sincsen gyűrű sosem,
Egy éjjelre viheted ha kell!
*Ahogyan énekel, a fogadóban lévő emberek is felfigyeltek hangjára, s vidáman nevetgélve hallgatták őt. A legény mikor befejezte az éneklést, leült, s vidám vigyorral fogadta a húst, mit az asztaltársa kanyarított ebédjéből. Megette, s jóllakott. Igenám, nade most pedig szomjas lett. Körbepislantott, felállt, s újra ujjai közé szorította a lantot.*
-Jóemberek, elfek-törpök, sötételfek! Szívesen dalolok még néktek ha elfogadjátok; ha cserébe egy pohárka borral megkínáltok! *-szólt, s ujjaival megpendítette a húrokat. Nosza, erre támadt egy kis nyüzsgés, került egy kalap, abba pakolgatták bele a csengő ezüstpénzecskéket, s arany is került bele valahonnan. A kalap a legény elé került, s mikor látta, hogy mennyi érme van benne, felvidult, mint Girbe, ha megkóstolja a szederbort. És ha már ily szépen adtak neki pénzt, hát elkezdett játszani... Arany torkáról szólt a dal, ujjai között vidáman pengett a lant, s a fogadós is örült ám, mivel ha az ember zenét hallgathat, hát megjön a kedve a fogyasztáshoz. És a legény dalolt, dalolt; mígnem már a bor kicsit szédévé nem tette, s akkor leült, nevetve, vidáman; a fogadóbéli emberek pediglen tapsolták őt. Ekkor a férfi, aki megvendégelte hősünket, felajánlotta neki, hogy látogasson el az otthonába, a klánjához. Így is lett. A legénynek annyira megtetszett a hely, ahol a férfi társai laktak, hogy ott is ragadt. Csupán azt nem értette, hogy miért hívják Tanyának a helyet, amikor egy csodás Kastélyban laktak... És a legény másnap, majd harmadnap is ellátogatott a fogadóba, zenélt, dalolt; s a vendégek meghívták őt enni-inni, pénzt adtak neki, mígnem egy szép napon, talán pont egy évvel azután, hogy először zenélt a fogadóban, eszébe jutott a családja. Kicsit elbánkódott a dolgon; hiszen amíg az ő élete dínom-dánom, s szép ruhákban is járhat, mivel van rá pénze, addíg a családja éhezik, és rongyokban jár. Ekkorra már ugyanis a legény híres zenész volt, sokan hallgatták, éljenezték, tapsolták őt - s igaz mi igaz: a legény lassan kezdett ráunni erre. Elbúcsúzott hát a klánjától, tarisznyájába rakott egy kis hamuban sült pogácsát, kulacsát szederborral töltötte teli, majd zsebrevágta összes pénzét, s elindult hazaflé. Út közben persze arról ábrándozott, hogy otthonában majd csend lesz, nyugalom; ellbújhat a sarokba, a sötétbe, pihenni kicsit, és hogy békiben hagyják őt... Ment, ment, mendegélt; elhagyta a magas városfalakat, az erdőcskét; mezők mellett haladt el. Mígnem egyszerre csak hazaért. Szülei, testvére amint meglátták, körbeállták, meg-megérintették szép ruháját, megölelgették. Hiszen azt sem tudták, él-e hal-e. A legény egy ideig tűrte a z örömöt, majd halkan bekéredzkedett a házba. Bementek, s a szülei rögtön kérdőre vonták -persze, kedvesen- hogy merre is járt ő. A legény elmondta, ahogyan azt is, hogy sok barátot szerzett, hogy meggazdagodott, s hogy mivel kereste a pénzét. Nosza, a szülei nógatni kezdték, hogy énekeljen már nekik valamit. Csakhogy ekkor, a zenélésben megfáradt ifjú úgy döntött, ezt nem bírja tovább, neki igenis pihenésre van szüksége, nem pedig újabb zenélésre... Fogta magát, felpattant, s csapot-papot-szülőt-lantot otthagyva futásnak eredt.
Tán még mindig fut, ha azóta nem végelgyengült!
Ha nem hiszed járj (fuss) utánna.
07-04-25
Abaca
Tenger parton áll egy fűzfa aranylánc csüng az ágán..
Egyszer volt, hol volt, hol nem... megint beköszöntött az este, és She' here Zade belekezdhetett ezerkettedik meséjébe....
*Egyszer volt hol nem volt Ötbányán élt egy szegényebb család..
Egy idősebb öreg ember nő és elf férfi.. De már mind a ketten az életük vége felé közeledtek.. .Nem nagyon jöttek ki egymással de azért szerették egymást.. Soha nem volt köztük semmi.. A férj mindig a kocsmába járt iszogatni és kártyázni.. De mindig vesztett..
Egy este azonban odajött mellé iszogatni egy idegen férfi... És az öregnél hagyott egy cetlit amit ha bevált 5000 mithrillt kap.. Az öreg mikor senki nem nézett oda elemelte a papírt és elment a Bankba hogy beváltassa de az már nem volt nyitva.. Az idős elf ami a kezébe akad mind a földhöz vágta mérgében.. Aztán haza ment a feleségéhez aki meg elkezdte nyaggatni..*
- Hol voltál? Csajoztál mi? Te vén kujon.. Bezzeg rám se nézel.. Tenger parton áll egy fűzfa aranylánc csüng az ágán.. -*mondta csípőre tett kézzel az öreggel szembe.. *- Mikor fessük újra a falakat? és a tetőket mikor cseréljük le? Azt mondtad elviszel nászútra sziklaöbölbe - *kezdte kicsapni a balhét...De az öreg nyugodtan csak ennyit mondott.. *
- Nyugi asszonyka előttünk még az élet.. Majd el leszel víve Sziklaöbölbe ha itt lesz az ideje.. Le lesz cserélve és ki lesz festetve ha itt lesz az ideje.. *- mondta az öreg..
- De mikor lesz már itt az ideje? Már 40 éve erre várok.. Nem gondolod hogy az-az idő már el is ment mellettünk..? - *mondta és elment takarítva zsörtölni.. Erre várt az öreg.. Gyorsan mikor senki nem látta a kályhába rejtette a cetlit aztán lefeküdt aludni.. De jött a felesége..*
- Nem gondolod hogy hideg van? Mikor lesz véve faaa? - *kezdte megint* - Tenger parton áll egy fűzfa arany lánc csüng az ágán ...
- Majd * vetette oda az öreg.. és elfordult aludni.. Az asszony kiment és szedett egy kis fát a szomszédból és egy kis papírt.. Aztán elgyújtotta a kályhát...Az öreg arra lett figyelmes hogy meleg van.. Kiszaladt a kályhához.. A felesége ott állt és nézte a lobogó kályhát közbe mondogatta a mondandóját.. Az öreget elkapta az ideg hisz elégett a papír amin az 5000 mithrilles kiadószelvény volt..
- Tenger parton áll egy fűzfa arany lánc csüng az ágán - *mondta az öregasszony mire a férje megfogta és felkötötte a fára és felakasztotta.. *
- Bánya falán áll egy tölgyfa vén banya lóg az ágán.. - *mondta az öreg és bevonult.. Legalább mostmár egymagára kell költenie.. Ezzel letudta feleségét.. Így ér véget ez a mese.. *
07-04-24
Pie Loqueteux
She' here Zade, a szépséges sötételf nőstény pedig belekezdett ezerkettedik meséjébe...
Egyszer volt, hol volt, hol nem... megint beköszöntött az este, és She' here Zade belekezdhetett ezerkettedik meséjébe....
- Tudod, jó uram, ez akkoron történt, amikor - mintegy varázsütésre - visszatért a mágia Thrillion földjére...
Egy karcsú elf leány jelentkezett a Holdvérűek házába, boszorkánnyá akart válni... Százegy napon át zarándokolt a Susogó dombok között, hogy felvételt nyerjen a mágustanodába. A százegyedik napon különös jelenés állta útját: lebegő rémalak inte felé...
A kósza szellemalak félrebiccent fejjel nézi a kimerült leányt... Legyünk őszinték, megesett rajta a szíve... Százegy napon át zarándokolni!
Kilenc hónappal később az elflánynak fia született... Azóta örökölhető Thrillion földjén a mágiaaffinitás...
Mandrago d' Kataklizma
She' here Zade, a szépséges sötételf nőstény pedig belekezdett ezerkettedik meséjébe...
Manómese
A minap Derékúr nem szolgált fel krumpliköretet a Girbetálhoz...a finom sültliba mellé csak párolt káposzta volt...
erre persze a manónép rögtön kitalálta, hiszen ismeritek őket...hogy a háborúban elfogyott az összes krumpli, lassan meg elfogy majd az összes mindenmás és itt fogunk az erdő közepén éhenhalni...
de ez valóban csak manóbeszéd, van éteknekvaló elég, hála szent Girbénknek érte...
Más oka volt a krumpi nélküli libasültnek...
Mégpedig név szerint Ezermosoly manókisasszony és Kelekótya manóúrfi!
Őket küldte Derékurunk a kamrába, hogy hámozzanak a libasülthöz köretnekvalót...
Mentek is lelkesen, mert a manónép, bárki, bármit is mond, nagyon szorgalmas...
szóval mentek lelkesen, de ahogy beléptek a kamrába és becsukódott mögöttük a faajtó, megszólalt sóhajtva Kelekótya manólegény...
- Te Ezer! Tudod mire gondoltam? -
és a manólányka arcán megjelent az a híres mosoly, amiről a nevét is kapta...
mosolyogva a falnak támasztotta a hátát, úgy válaszolt...
- Tudom! -
és persze fülig pirult...
Hát valahogy így történt a dolog...ne is csodálkozz, hogy a manónép olyan szapora!
A mókusok napja a Páholyban
Tegnap különös napra virradt. Mókusok szállták meg a Tudósok Szabad Páholyának offtopicját, s ezt égi jelként értelmezve Mandrago főmagiszter úr a mókusokat szent girbe által védett, és a Páholy minden tagja által megbecsülendő állatnak nyilvánította, mindazonáltal elrendelte mogyoróbokrok telepítését a Girbeligetbe.
Ezalatt az offtopicban tovább folytatódott a mókusok kitárgyalása, sok nevetéssel teli percet adva a usereknek. Jómagam, hogy megfejeljem a jókedv áradatát, verspályázatot hirdettem, melyre szépen meg is érkeztek az előadások a Kulacsba. Raider Tendo, Abaca, és nem utolsósorban Faustin vívtak "vérre menő" verscsatát derült, csorgókönnyű pillanatot szerezve a özönségnek.
Menet közben az offban különböző userekről kiderült, hogy titkos keleti harcművészetek ismerői, úgymint Kapu Era, Búvár Kund Fu, vagy Saolin Mókus Fu, Mókushadzsime. Jelezném, hogy bár ezen harci technikák JK-k ellen szigorúan tilalmasak, ugyanis orvul a másik fél rekeszizmait célozzák; orkok, valamint egyéb NJK-k ellen alkalmazhatóak, s ezért érdemes őket megtanulni. Jelentkezni a mestereknél lehet. Annyit azonban előre is elárulhatok, hogy ezen stílusok ereje a harci kiáltásokban van.
Úgymint:
-Mókushadzsimeeeeeee!
-Hadzsmakarikaaaa! (a helyes technika a sza(g)kkönyvek alapján nem a hangos kiabálás, hanem a lehelletszerű suttogás. Persze szigorúan pár hagymakarika elrágcsálása után :D)
-Modzsoróhadzsmaaaa!
Mindent összevetve tehát a mókusok rászolgáltak Szent Girbe védelmére, hiszen köztünk töltött első napjukon is rengeteg vidámsággal leptek meg minket :)
Szent Girbe és Negator áldásával:
Naail Somnis- Calendil
Sziklavári Nárcisz Rutil
Amit az alsóruházatról tudni kell
Miért viselünk alsóruhát?
Távolrévben a szövet igen drága, ezt mindannyian tapasztaljuk, ám aki nem jár a piactérre, de forgatja a Világunknak A Leírását, az ott is olvashat erről, mert a krónikás nem titkolja el, hogy Távolrévben legnagyobb hiánycikk a szövet és bármiféle ruhaanyagot csak messzi földről jött kereskedőktől lehet beszerezni. A városban csak a bőr áll rendelkezésre, ám ez korántsem elégíti ki a helyi igényeket. Ezért van az, hogy minden felsőruházatot nagy becsben tartunk, és vigyázunk rá - ennek egyik eszköze az alsóruha viselése.
Alsóruhát azért viselünk, hogy testünk ne érintkezzen a drága, nehezen pótolható felsőruházatunkkal, így tovább tart a becses kincs.
Milyen alsóruhákat viselünk?
Elsősorban inget, egyszerű vászonból, másodsorban alsótestünkön urak esetében alsónadrágot, hölgyek esetében alsószoknyát. Télvíz idején kiegészíthető mindez harisnyával (a harisnyatartó ősi páholyos találmány), illetve a lábbeli kényelmesebbé tételéhez használjuk a kapcát is.
Alakukkal elégedetlen hölgyek a fentieken túl kebeltartót és fűzőt is felöltenek díszes ruhájuk alá, ezek a fortélyos fehérneműk a csábítást szolgálják ugyan, de viselésük igen kényelmetlen.
Bizony, vannak olyanok, akik hajlamosak elfelejteni azt, hogy lehet az összes alsóruhájuk díszes, fodros, hímzett, finom és ravasz, de ha eredeti szerepét nem tölti be, tehát nem védi a díszruhát a testtől, akkor bizony a butaság győzedelmeskedett az ésszerűség felett ismét...
Forrás:
A Világunknak A Leírása
Anor Coriolis: Harisnyatartó
07-04-16
Betűből szó, szóból vers...
"...mert dalból van a lelkem!"
Tagadhatatlan dolog, hogy manapság is van igény a jó, igényes versekre, dalokra. Továbbá tagadhatatlan, hogy ezeket megírni korántsem egyszerű feladat, vagy pillanatok alatt elkészíthető. De mégis, egy jól megírt vers képes feldobni az ember napját, esetleg egy-egy sort "eltehetünk emlékbe" belőle, ha éppen ki tudjuk ragadni a mű komplexitásából a nekünk tetszőt, lelkünk megragadót. És még ezek csak mi, olvasók vagyunk. Vajh,mi zajlik be a költőben? Mire gondolhat, mit érezhet..? Mi sarkallja a műve megírásában?
Igen, ezekre a kérdésekre keresem a választ, mint műkedvelő, mint látens költő... Művem megírásához segítségül vettem a Páholybeli Dalnokok Házának segítségét is.
Az első kérdésem, amit górcső alá vettem, az nem más, mint a legegyszerűbb; azaz hogy miért kezd el foglalkozni valaki az írással?
A legtöbb válasz lényege hasonló, amely leegyszerűsítve imígyen szól: belső kényszer. Igen, ez várható is volt; ha a költő nem lélekből, magából fakadóan ír, hanem pénzért, akkor csupán megélhetési művész, amely nagyban különbözik a valódi művésztől.
A következő kérdésem, amelyet feltettem a Naail Somnis-Calendil által vezetett csoportnak a következő -számomra- rögtön felbukkanó kérdés; azaz, hogy írás közben mire gondol, mit érez.
A többség válaszában azt állítja, hogy alkotás közben nem gondolkodik, inkább csak érez, s az aktuális pillanatban átélt lelki színezet megjelenik a verseiben is. (Például egy szomorkásabb költő verse aligha fog a víg napsütésről szólni, míg egy alapvetően vidám habitusú alkotó műve aligha lesz depressziós beütésű.)
A harmadik kérdésem immár a gyakorlatibb vonalra tapint rá, miszerint az alkotó mit érez művének előadása közben?
Ennél a kérdésnél már jelentősen megoszlottak a vélemények, ami nem is csoda, tekintve hogy senki sem egyforma.
A válaszadók közt van, aki előadás közben fél, hogy nem tetszik a műve, s van, aki minél inkább arra törekszik, hogy sikert érjen el. És vannak, akik újra átélik azon érzelmeik, amelyeket versírás közben éreztek, avagy a versben megjelenítettek.
A következő kérdés sem elvont; azt tettem fel megválaszolandónak alanyaimnak, hogy milyen gyakran születnek verseik.
A válaszok itt is megoszlanak, de a legtöbben a heti egy verset jelölték meg, míg voltak, akik a lelki élményekre támaszkodva írnak, szerintük ilyenkor nem lehet meghatározni, hogy milyen gyakorisággal képesek írni.
Az ötödik kérdésem újfent az előadásokra vonatkozik, hiszen a közönség reakcióit, avagy azok megfigyelési szokásait faggattam.
Itt határozottan két táborra oszlanak a válaszadók, mert van, aki figyeli a közönséget, aszerint választja meg a következő dalt, verset, hogy milyen a hangulatuk, mennyire fogadják jól, hálásan az előadást. A másik tábor viszont határozottan csak a saját érzéseire figyel, arra, hogy belőle mit váltanak ki a versek - igaz, feltehetőleg a hűebb előadásmód miatt.
És lassan közelítünk a kérdőív vége felé; de még van kérdés a tarsolyomban, egyelőre jöjjék a hatos számú. Ezen kérdésemmel aziránt firtatóztam, hogy az elkészült műveket hol adják elő.
Szinte mindenki megemlítette a Páholy fogadójának helyiségét, amit tiszteletből a Bohémtanyáról neveztek el. Továbbá említést nyert még a Közlöny, a Lángvezér, és a "bárhol, bármikor" is.
Utolsó előtti kérdésemmel kissé merészebb kérdést vetettem fel. Aziránt érdeklődtem ugyanis, hogy a költők esetleg nyilvánosságra hoznák-e a párjuk ihlette verseiket.
A vélemények itt is sokszínűek voltak, de annyi közös pont van bennük, hogy szükség esetén nyilvánosságra hoznák őket.
Utolsó kérdésem sem lírai természetű; aziránt érdeklődtem, hogy fordult-e elő, avagy konkrétan szokása-e a művésznek ittas állapotban alkotni?
Itt a válaszok éles kontrasztot alkotnak, ugyanis vannak határozott igenek, és határozott nemek; a képzeletbeli mérleg szára egyenesben maradhatna, ugyanis kaptam két igent, két nemet, és egy tartózkodást...
Nos, remélhetőleg sikerült művemmel felcsigázni érdeklődésüket, és esetleg segíthettem valamennyit belepillantani a művészet ezen ágának "alkotószobájába".
Továbbá szeretném megköszönni a Dalnokok Házának segítőkész tagjaitól, hogy válaszoltak a kérdéseimre.
